◊ 5.rész - Emlékek I.

5.rész

Emlékek 

I. A találkozás

- Te aztán jól bírod az alkoholt. – jegyezte meg Donghae csodálkozva.

- Annak idején sokat jártam ide. – kortyolt bele Lexine az italába.

- Mit takar az az „Annak idején”? – kíváncsiskodott a fiú.

Lexine abbahagyta az ivást, majd letette a pultra az poharat, és arca komoly lett.

- Régen. – zárta le ennyivel.

- Mennyire? – hajolt közelebb a fiú mire Lexine szúrós szemekkel nézett rá.

- Miért érdekel? – kérdezte a lány.

- Ugye nem? – hajolt el lassan a fiú és ijedten nézett rá.

Lexine arca kifehéredett a rémülettől. Féltette a kis titkát – mást már nem igen volt mit.

- Mi az? – remegett a hangja.

- Ugye nem egy vámpír, vagy akit 137 éve átváltoztattak?

Lexine sóhajtott egyet, majd homlokon ütötte a fiút.

- Hülye vagy?! Vámpír?! – mérgelődött, majd nyugodtan hátradőlt a székén.

- Huh… - sóhajtott a fiú megkönnyebbülve. – Már azt hittem ho…

- Igazából boszorkány vagyok. – szakította félbe a lány, mire Donghae szemei kikerekedtek és, mint egy robot, fordult lassan a lány felé.

- M-mi? – dadogott.

- Jó hülye vagy ha elhiszed. – mosolygott a lány, majd újra kortyolt egyet.

- Most akkor…

- Vámpírok, boszorkányok, vérfarkasok… ilyesmik nem léteznek. – nyugtatta a lány a rémült fiút.

- És szellemek? – hajolt közelebb, mire a lány levágta a poharat a pultra és fulladozni kezdett.

- Jól vagy?

- Persze. – mondta a lány két köhögés között, majd miután kiköhögte magát lassan a fiúra nézett.

- Természetesen, nem…. Azt hiszem.

- Akkor jó. Nagyon parázok az ilyesmiktől. – nevetett a fiú.

Lexine halványan elmosolyodott, majd lehajtotta a fejét.

Ha megtudná mi is vagyok valójában, többé szóba sem állna velem.

- Ő se kellett volna, szóba álljon velem… - motyogta az orra alatt a lány.

- Mondtál valamit?

Lexine megrázta a fejét, majd a poharat nézegetve elmélyedt. Elmerengett azon a napon….

„Ő az igaz?”

„Mindig egyedül van.”

„Kinek képzeli magát, hogy ilyen nagyképű?”

„Ő az a ribanc?”

„Szánalmas.”

„Hogy is hívják? Lexine?”

Mindenki összesúgott a hátam mögött. Kritizáltak, sértegettek lenéztek. Nem voltak barátaim és nem is vágyakoztam utánuk. Megszoktam a magányt, és ezzel együtt utáltam az embereket. Voltak kapcsolataim, de egy sem volt az igazi. Nem éreztem semmit, és egy idő után ráuntam. Nem akartam több fölösleges kapcsolatba belekezdeni. Fogalmam sem volt róla, hogy ezzel az elhatározással tönkre tettem mindent.

Emlékszem… Késő este volt. Ugyanebből a bárból tartottam hazafelé a sötét utcákon, mikor három srác zsebre dugott kézzel elém állt.

- Ő az? – kérdezte az egyik a másiktól.

Nagyon rémült voltam. Sose felejtem el azokat az arcokat. Az egyiknek cigi lógott ki a szájából, a másiknak meg volt egy tetoválás a vállán.

- Szerintem igen. Pont olyan szép, ahogy regélték. – mosolygott.

Megpróbáltam kikerülni őket, és nem foglalkozni velük, de az egyik megragadta a karom és visszarántott. A büdös cigi szagtól mindig felfordul, a gyomrom ahányszor rágondolok.

- Hova-hova?

- Nem hagynátok békén? – néztem rá mérgesen.

- Ó, nézd csak. – nevetett gúnyosan majd a másikra nézett. – A híres Lexine mérges.

- Undorítóak vagytok. – néztem rá fintorogva.

Arcuk komoly lett és mérgesen, megvetve néztek le rám. A cigi, ami addig az egyik szájában lógott a földön landolt. A szemek, amik addig szórakozva mértek végig, megvetettek. A kéz, ami a karomat szorította meglendült és az arcomon csattant.

Emlékszem… Mindenre az utolsó percig. Nem mutattam, de nagyon féltem. És nem volt senkim, akihez menekülhettem volna segítségért, vagy egy titkos megmentőm, akire számíthattam, hogy felbukkan a semmiből és a segítségemre siet.

Nem volt senkim és semmim. Most sincs…

Az arcomat fogtam miközben próbáltam a könnyeimet visszatartani. Erősnek akartam mutatni magam, ezért amint erőt kaptam kihúztam magam, és határozottan néztem a szemükbe újra.

És az egész kezdődött előröl. Megütöttek, megrúgtak, majd mikor már a földön feküdtem erőtlenül, a saját véremben ázva, nevettek rajtam.

„Kár volt egy ilyen szépségért.”

„Ha nem lenne ilyen nagyképű megúszhatta volna…”

„Nézd. A lány, aki mindenkit lenéz, most itt fekszik a saját vérében. Szánalmas ribanc.”

„Hogy érzed magad Lexine?”

Gúnyolódtak rajtam, és megaláztak, de én egy könnycseppet sem hagytam végiggördülni az arcomon. Nem akartam megadni nekik ezt az örömöt.

- Fejezzük ezt be. – mondta az egyik mitől összerezzentem.

Emlékszem… A hideg betonra, amin feküdtem a sötét ég alatt. A vérre, ami végigfolyt a kezeimen. Az arcokra és hangokra, amiktől rázott a hideg. A közeledő léptekre, amik akkora félelmet keltettek bennem, hogy inkább lehunytam a szemeimet.

De amire a legtisztábban emlékszem az az….

- Hé! – kiabált valaki. – Mit műveltek?!

Haragos léptek hangjától remegett a föld alattam és szorítást éreztem a mellkasomban.

Ütések hangját hallottam, kiáltásokét, esésekét, rúgásokét. Mikor lassan kinyitottam a szemem, láttam, ahogy a két alak vánszorogva elsiet. Viszont valaki ott maradt. Egy harmadik személy. Arcát nem láttam, nem volt erőm feljebb emelni a fejem. Mély levegőket vett, miközben kezét ökölbe szorította. Lassan odasétált hozzám, majd leguggolt és a szemembe nézett.

- Gyere. Segítek. – fonódtak karjai óvatosan körém, majd felemelt a hideg, vértől ázott földről. Gyenge, erőtlen kezeimmel a pólójába kapaszkodtam, miközben egy árva könnycsepp folyt végig az arcomon, csendben, észrevétlenül.

Hideg szél fújt, mégis olyan melegséget éreztem, amit addig soha. Sebeim fájdalomtól sajogtak, mégis úgy éreztem gyógyulok. Hálás voltam, meghatott és halvány boldogságot éreztem abban az elveszettség és csalódottságban.

Ha tudtam volna Micky, hogy az is csak a terved része volt… hogy az a két fiú a te bandádhoz tartozott és megterveztetek előre mindent… De nem tudtam. Honnan tudhattam volna? Szépen kiterveltél mindent ellenem, hogy belopd magad a szívembe, majd megölj. Nem is ismertél, mégis a halálomat akartad. Semmit sem tudtál rólam… Kegyetlen voltál. Most is az vagy. Gyűlöllek mindenegyes hazug szóért, amivel megbabonáztál…

- Reila? – szólalt meg Donghae, mire a lány felkapta a fejét. – Jól vagy? – kérdezte aggódva a fiú mikor meglátott egy könnycseppet végigfolyni a lány arcán.

- Persze. – mosolygott. – Miért?

- Hát… - mondta, majd átnyúlt a pult felett és óvatosan a lány arcához ért. Lexine összerezzent a gyengéd érintéstől, és a levegő a mellkasába szorult. Donghae letörölte a lány arcáról az árválkodó könnycseppet, miközben mélyen a szemeibe nézett. Furcsa érzés fogta el, mire elkapta a tekintetét és elvette a kezét a lány arcától.

- Bocs csak … - vakargatta a tarkóját szégyenlősen. – Úgy tűnt sírsz.

- Ja, nem. – ellenkezett a lány mosolyogva. – Csak eszembe jutott valami és… - gondolkozott el egy pillanatra. - Mindegy. Mennem kell. – Ugrott le a székről, majd hatalmas léptekkel elindult a kijárat felé.

- Várj! Reila! – kiáltott utána Donghae, de Lexine nem állt meg.

Kirohant a bárból, miközben egyik kezével az arcát takargatta. Félt attól, hogy újra megismétlődik, az ami évekkel ezelőtt történt. Nem akart újra olyan naiv lenni és megbízni bárkiben is. Inkább elszigetelte magát minden érzéstől, és azon az éjszakán, mielőtt visszatért volna börtönébe, kisírt magából minden érzelmet, ami még maradt benne.