◊ 3.rész - Élők között

3.rész

Élők között

Reila felkavarta a levegőt jelenlétével, és Mickyt erős gondolkodásra késztette. Miközben a lány aludt, Micky idegesen járkált fel s alá. Lexinet már nagyon hívta a kinti világ. Saját vára rácsait szorította és bámult a messziségbe.

Végül, újra megjelent.

Lassan elindult Micky felé, majd mikor a fiú észrevette, megtorpant és felemelte a fejét.

- Mi ez az egész? – kérdezte Micky.

Lexin az alvó lányra nézett, majd tekintetét újra Mickyre szegezte. Halvány félmosoly húzódott arcára, majd hátat fordított a fiúnak és távolodni kezdett tőle.

- Lexine! – kiabálta Micky, majd utána indult.

A lány rohanni kezdett, majd egyszer csak megfordult. Kezét felemelte, mire magas rácsok emelkedtek ki a földből, bezárva Mickyt. A fiú a rácsokat rángatta, de azok meg se mozdultak. Mikor erre rájött, Lexinere akart nézni, de a lány már nem volt sehol.

Lexine, Reila elé térdelt, majd mosolyogva figyelte.

- Sokat vártam rád. – tette kezét a lány arcára. Érintése, olyan könnyű volt, mint a pihe, és olyan puha is. – Túl sokat. – lett erőteljesebb a hangja.

Mutatóujját az alvó lány homlokára tette, majd becsukta a szemét. Alakja egyre halványodni kezdett, míg végleg el nem tűnt. És mikor teljesen megszűnt, Reila felébredt.

Kinyitotta szemeit, majd lassan felállt és leporolta ruháját. Felemelte a kezét, majd ökölbe szorította, miközben elégedetten nézte.

Reila teste felébredt, de a lelke mélyen aludt még. Lexine átvette felette az irányítást. Visszatért az élők közé.

Egyre magabiztosabban sétált a kőfalak között, és mikor a kapuhoz ért, az hangos, nyikorgással kitárult. Lexine gonosz mosolyra húzta száját, majd kisietett a kapun.

- Már megint elkéstél. – jelentette ki a lány miközben a pult mögött a vizes poharakat törölgette. A fiú, aki abban a pillanatban rontott be az ajtón, levágta táskáját a pultra, majd besietett a pult mögé.

- Sajnálom. – bökte oda, miközben kapkodva ő is nekilátott a poharak törölgetésének.

- Miért késtél? – kérdezte a lány anélkül, hogy ránézett volna.

Csak álltak egymás mellett, a pult mögött és törölgették a poharakat.

Nem mellesleg azt sem árt megjegyeznem, hogy a bár ahol éppen járunk, egy egyszerű kis városban van, annak is a szélén. 

- Hát… - állt meg a fiú keze, majd erősen gondolkozni kezdett. – Találtam… egy… kiskutyát. Igen! – csettintett, majd a lány felé fordult. – És nem volt szívem otthagyni, ezért hazavittem.

- Donghae. – nézett rá a lány unottan, mire a fiú megszeppent.

- Nem szeretem, amikor hazudsz. – kezdte újra a poharakat törölgetni.

- Mina… - szólította nevén a fiú miközben könyörgően nézett rá, de a lány rá se hederített.

- Mindegy. – vágta hozzá a lány a törlőkendőt, majd kisietett a pult mögül, felkapta a táskáját az egyik székről, majd megindult a kijárat felé.

- Ya! Ya! – kiabált utána Donghae lepetten. – Ho-hova mész?! – csapta le a törlőkendőt a pultra.

- Találkozóm van! – fordult vissza Mina dühösen.

- Ohohhh… - kuncogott magában.

- Elmentem! – vágta be maga után Mina az ajtót, úgy, hogy az egész bár beleremegett.

- Ch. – mosolyodott el Donghae, majd folytatta azt, amit félbehagyott.

- Semmi sem változott. – forgolódott az utcákon Lexine.

Két év után, újra annak a városnak az utcáin járhatott ahol egykor.

Könnyekkel a szemében sétált a sötét utcákon, miközben halványan mosolygott. Azt, hogy örömkönnyek csillogtak a szemeiben, vagy inkább a fájdalom tükröződött bennük rejtély fedi.

Elméjében visított a gondolat: „Újra élni akarok!”

Mielőtt visszatért volna a sötét börtönébe, betért a kedvenc helyére, ahova élőként szinte minden hétvégén ellátogatott.

Mikor belépett lágy zene és  halovány fények fogadták.

Halottként egy kis időre újra érezhette, milyen is volt élni. Boldognak lenni. Úgy mosolyogni, mintha semmi sem számítana. Melyik holt léleknek ne hiányoznának ezek az érzések?

A bosszúvágya új szintre nőtté fel magát.

„Én már nem érezhetem ezt a saját bőrömben. Ez nem az én testem. Csak az érzések az enyémet, de azt még a halál sem veheti el tőlem. Nem adom meg neked Micky a lehetőséget, hogy ezt valaha újra érezd, amikor én miattad nem tehetem!”

- Reila! – lépett oda valaki Lexine mellé, mire a lány értetlenül nézett rá.

- Remélem nem haragszol nagyon, azért ami történt. – mosolygott gonoszan a férfi.

Lexine csak felvonta az egyik szemöldökét miközben az agya azon kattogott, hogy mit kéne, válaszoljon, hogy ne legyen baj belőle.

- Felejtsük el. – fordult el a lány s akart eliszkolni de a férfi megragadta a karját és visszarántotta.

- Ne siess annyira!

- De sietek. Mennem kell! – próbált szabadulni, de nem járt sikerrel.

- Reila! Aggódtam ám érted. – hallatszott hangjában a gúny. – Úgy elrohantál, hogy féltem vissza se jössz.

- Eressz el, ha kérhetném. – nézett rá Lexine unottan, majd kirántotta a karját a férfi szorításából.

- Ugyan cica, ez nem jellemző rád. Megsértődtél, amiért dobtalak? – gúnyos hangnembe beszélt még mindig.

Csak játszadozott a lánnyal. Lexine felkapta a fejét a „dobtalak” szóra. Ha valaki, hát ő tudja milyen érzés csalódni abban, akit a legjobban szeretünk. Nem csak Micky-re haragudott. Az egész világra, az összes férfira.

- Oh… csak nem tényleg haragszol_?

Lexine szembefordult a férfival, majd a következő pillanatban a keze már az arcán csattant.

- Ugyan, dehogy! – mondta pimaszul.

A férfi félig lepetten és félig dühösen nézett a lányra miközben piros arcát fogta. Lexine elsuhant mellette, majd elindult a pult felé. Úgy közlekedett az emberek között, mint egy szellem. Nem hívta fel magára a figyelmet, nem ért senkihez, mintha ott se lett volna. Szinte észrevehetetlen volt. De mindig ott van az az egy személy, aki, ha mások számára láthatatlanok is vagyunk, ő észrevesz minket.

És az, hogy nekünk ez jó-e vagy sem, majd csak később derül ki.

Leült a pulthoz, majd felkönyökölt, arcát takargatva, lesütött szemekkel.

- Mit adhatok? – kérdezte meg Donghae a lányt.

Lexine felkapta a fejét, majd lepetten a fiúra nézett.

- Őő… egy kólát kérek.

- Rendben.

Miután a fiú elfordult, Lexine felsóhajtott majd körbenézett és újra az arcát takargatta. Nem akarta, hogy még több olyan ember észrevegye akik ismerik Reilát. De azok a szőke fürtök elég feltűnőek voltak.

- Tessék. – tette le Donghae a kólát a lány elé.

- Köszönöm. – válaszolt Lexine majd lassan megölelte kezével a poharat és forgatgatni kezdte, miközben bámulta.

- Láttam mi történt. – szólalt meg Donghae majd nekitámaszkodott a pultnak.

- Tessék? – emelte rá a tekintetét a lány. – Hogy-hogy?

- Úgy, hogy van szemem. És látok is vele. Meglepő, igaz? – vonta fel az egyik szemöldökét.

- Aish… - hajtotta le a fejét Lexine. – Inkább visszamegyek. – ugrott le a székről, épp mikor Donghae már szólásra nyitotta száját.

- Várj, és a kólád? – kiáltott utána.

- Idd meg nekem nem kell. – kiabálta Lexine anélkül, hogy visszanézett volna.

- Ya!

- Mi az? – fordult vissza Lexine.

- Így akarsz elmenni? – mutatott az ajtó felé Donghae. – Nagyon hideg van kint, te meg egy szál pólóba vagy.

- Tök mindegy. – vont vállat a lány, majd újra elindult.

Donghae lehajolt a pult alá, kivette onnan, amit akart majd a lány után sietett. Néhány lépésnyire a kijárattól megragadta a lány karját mire az lepetten nézett rá.

- Tessék. – nyomott a kezébe egy pulcsit.

- Nem kell kösz. – nézett rá a lány.

- Ugyan. – erősködött Donghae. – Majd holnap visszahozod!

Lexine vállat vont, majd magára vette a pulcsit és a fiúra nézett.

- Akkor, ha nem haragszol… - akart elfordulni, de Donghae elé ugrott.

- Párszor láttalak már itt. Mina barátnője vagy, igaz? – mosolygott a fiú mire Lexine csak unottan nézett rá.

- Mina nem mesélt rólam? – kerekedtek ki a szemei. – Donghae. A nevem Donghae! Így se rémlik semmi?

- Sajnálom. Rossz a memóriám.

- Aish. – vakargatta a tarkóját Donghae. – Téged, hogy hívnak?

Lexine felsóhajtott, majd zsebre vágta a kezeit.

- Le… - indult neki nagy lendülettel, de elakadt. – Reila.