◊ 4.rész - Ész és szív

4.rész

Ész és szív

Reila teste lassan besétált a sötét várba. Tekintetét egy pillanatra sem emelte fel a földről. Lassan levette magáról a Donghae által kapott pulcsit, majd a kezébe szorongatva ment tovább. Lement a vár legmélyére, nyirkos, sötét lépcsőkön keresztül. Egy hatalmas rácskapuval találta szembe magát a sötét alagútban, ahol csak néhol világított egy-egy fáklya. A rács mögött egy kisebb szoba rejtőzött. Kezeit a rácsra tette, majd ideges sóhaj hagyta el a száját.

A kapu nem nyílik ki. Soha. Lexine szellemként közeledik a várba, így nincs szüksége holmi lakatokra vagy zárakra. Csak simán keresztül libeg rajtuk. De most nem szellem. Reila testében van és így a rácsok elég nagy akadályt jelentenek. Lexine lassan leguggolt, majd óvatosan a földre tette a ruhadarabot.

Visszasétált ugyanoda, ahol megszállta Reilát. Leült ugyanúgy a fal mellé, hátradőlt, majd becsukta a szemét. Nemsokára már látni lehetett, ahogy Lexine a saját halovány testében, feláll onnan ahol Reila ült.

A szűkös rácsok között Micky csak a rácsoknak dőlve ült és egy száraz falevelet elemezgetett, amit a szél a rácsok mögé fújt. Tudta jól, hogy csak akkor jut ki onnan amikor Lexine úgy akarja. Ellenkezni fölösleges.

A rácsok lassan halk morajjal süllyedni kezdtek, mire Micky felkapta a fejét és lepetten nézett körbe. Felállt, majd megvárta, míg a rácsokat teljesen elnyelte a föld.

Körbe nézett, majd eldobta az eltévedt falevelet és futólépésbe indult meg arra, ahol Reilát hagyta.

Mire odaért a lány már ébredezett és lassan kezdte kinyitni a szemeit. Mikor Micky meglátta, hogy Reila ott van megkönnyebbülve sóhajtott egyet.

- Hol vagyok? – pattantak ki Reila szemei, majd forgolódni kezdett.

- Üdvözöllek. – tárta szét karjait Micky. – A Pokolban.

- Meghaltam? – lepődött meg a lány.

- Még nem. – kacsintott Micky a lányra.

- Még?! – esett pánikba a lány.

- Készülj fel a legrosszabbakra. Oka van annak, hogy Lexine beengedett.

- Lexine?

- A halott ex barátnőm. – mondta olyan nyugodtsággal és természetességgel mintha épp bemutatkozott volna.

- Halott?!

- Ja, akit amúgy én öltem meg. – mosolygott gúnyosan a fiú.

Nem kerülgette a forró kását. Egyenesen kimondott mindent.

- Megölted?! – zavarodott össze egyre jobban a lány.

Micky sóhajtott egyet, majd odasétált a lányhoz, majd előtte leguggolt.

- Ez egy hosszú történet. Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el.

És jött a hosszú monológ, testvére haláltól kezdve egészen a vár létrejöttéig.

Nem tudom ki, hogyan reagálna arra, ha egyszer csak egy várban ébredne egy idegen fazon, aki azt mondja neki: „Üdvözöllek a hallott ex barátnőm által létrehozott várban, ami amúgy börtönnek is elmegy. Ja igen őt én öltem meg, mert ő tehet a testvérem halálról ezért bosszút álltam rajta de visszanyalt a fagyi, igen a csajszi itt van valószínűleg most is figyel minket, de ne ijedj meg ez tök megszokott dolog. Ja és valószínűleg mind a ketten meg fogunk halni. Amúgy mizu?”

Lexine már rég elsétált mire Micky Reilához ért. A földalatti kis szoba rácsai mögött állt és fogta szobája rácsait. Rab volt, annak ellenére, hogy szabad be és kijárása volt a szobából. Bús szemekkel nézte a kövekből kirakott földet, ami közt már kinőtt a sok gaz és gyom. Néha egy egy hideg szellő letévedt a földalatti kis rejtekbe, simogatni hosszú fekete haját. Kezeit lassan csúsztatta végig a rácsokon miközben leguggolt. Egyik kezével átnyúlt a rácsok között és a pulóver felé nyúlt vele, amiket nem rég a rácsok előtt hagyott. De hiába nyúlt felé, hiába érte el, megfogni nem tudta. Nem vihette magával. Nem lehetett vele. 

Lexine csak a vár részeit tudta mozgatni és az a pulóver nem tartozott az általa létrehozott várhoz. Nem tudta megérinteni.

Elérte nem foghatta meg, látta még sem érezhette, közel volt, még is messze. Olyan volt, mint Micky. Elérte, de nem érhetett hozzá, látta, de mégsem érezhette akár egy apró érintését sem. Közel volt, még is messzebb, a Holdnál is.

- Nem nyugodnál már le? – nézett kissé mérgesen Micky az idegesen fel alá járkáló lányra.

- Mondtál valamit? – állt meg a lány és nézett rá lepetten.

- Azt mondtam, hogy… - kezdte Micky, de mire befejezhette volna a lány újra járkálni kezdett. – Állj már meg! – kapta el a karját, mire a lány ránézett.

- Most mi van?!

- Idegesít a fel alá járkálásod!

- Akkor ne nézd! – kapta ki a karját a lány Micky szorításából, majd elviharzott.

Micky levegő után kapkodva a dühtől tette csípőre a kezeit és nézte, ahogy a lány elsétál.

- Meg vagyok áldva vele is…

Lexine már órák óta a szobájában toporzékolt arra várva, hogy Reila lecsukja szemeit, mély álomba szenderedjen, és, hogy végre „kölcsön vehesse” testét.

Mikor Reila már kidőlt a sok fáradtságtól, Lexine szinte azonnal kapott az alkalmon. Szinte porzott utána az út, úgy sietett ki börtönéből…

- Beszéltél tegnap Reilával? – oldalazott oda Mina Donghae mellé, miközben a pult mögött a poharakat rendezgették.

- Igen. – bólintott a fiú. – Miért?

- Napok óta nem tudom elérni. Nem veszi fel a telefont.

- Akkor figyelj. Lehet ma is belibeg majd az ajtón. – mosolygott Donghae.

- Milyen szép is lenne… - fintorgott Mina, majd az ajtóra nézett és látta, ahogy Reila sétál be az ajtón.

- Te jós vagy? – nézett csodálkozva Mina a fiúra.

- Mi? – kapta fel Donghae a fejét, majd mikor meglátta Reilát szinte látható volt, ahogy egy szivárvány vág át a feje fölött a boldogságot jelképezve.

- Reila! – kiabált oda Mina a lánynak, mire Donghae feje felett lévő szivárvány darabjaira hullt és mérgesen a lányra nézett.

- Ez most az én köröm! – lökte be a pult alá a lányt.

- Te meghibbantál?! – kiabálta idegesen Mina.

- Maradj már csöndbe. – nézett le Donghae a lányra miközben kínosan mosolygott.

Mina csak csodálkozva felvont az egyik szemöldökét, majd figyelni kezdett.

Donghae úgy csinált mintha nem vette volt észre a lányt, míg az határozottan a pult felé tartott, kezében a pulóverével. Hirtelen megállt a pult előtt mire Donghae lepettséget színlelve kapta fel a fejét és mosolygott rá a lányra.

- Oh, szia. Észre se vettelek.

- Tessék. – nyújtotta át a lány a pult felett a pulóvert.

- Ráért volna… - mosolygott kínosan Donghae, majd elvette a ruhadarabot és betömködte a pult alatti egyik polcra.

- Akkor… - hajolt meg a lány, majd hátat fordított és elindult a kijárat felé.

Donghae kirohant a pult mögül, majd szembeállt a lánnyal megállítva őt.

- Még csak most jöttél, hova sietsz?

Nem tudott róla, de minden egyes kedves mosolyával egyre mélyebb és mélyebben véste bele a nevét Lexine kő szívébe. Ezt a lány tudta jól, ezért az esze azt diktálta: Kerüld el. Ne nézz rá. Ne engedd közel magadhoz. 

De a szíve lágyan suttogta az ellenkezőjét: Nézz rá, mélyen a barna szemeibe. Engedd, hogy kedves szavakkal simogassa lelked. Engedd, hogy boldoggá tegyen.

- Én… igazából…. – keresgélte a szavakat és feltűnően kerülte a fiú tekintetét.

- Gyere, rendelj bármit, majd én állom. – fogta meg a lány kezét, majd a pulthoz húzta. Besietett a pult mögé, mire a lány is némi gondolkodás után felült az egyik székre, de fejét végig lehajtva tartotta. 

- Mit kérsz? – tenyerelt Donghae a pultra, hogy közelebb hajolhasson a lányhoz.

Végül a lány is vette a bátorságot, felemelte üres tekintetét és a fiúra nézett. Hideg, üvegszemei egy pillanatra ugyan, de megteltek színekkel, élettel. Megijedt ettől ezért néhány pillantás után elkapta a tekintetét.

- Neked mi a kedvenced? - kérdezte félénken.

- Hm… - nézte a plafont Doghae miközben gondolkozott. – A Grand Marnier.

- Az milyen? – nézett rá újra a lány.

A kínos légkör kezdett eltűnni, és nem okozz neki problémát, hogy a fiúra nézzen, miközben beszél vele.

- Ez a legismertebb francia likőr. Két féle van a konyak alapú és a finomszesz alapú. Melyik keltette fel jobban az érdeklődésed?

- Legyen a konyakos. – mosolyodott el a lány.

- Daebak… - ámult el a fiú. – Te tudsz mosolyogni is…

Abban a pillanatban a lány abbahagyta a mosolygást és tekintetét újra a földre szegezte.

- Szóval, ha akarlak mosolyogni  látni, az alkoholról kell beszélnem. – mosolygott gonoszan.

- Nem vagyok alkoholista! – csapott a lány a pultra és nézett határozottan a fiú szemébe.

Lexine természete lassan kezdett kibontakozni. Lassan de biztosan felbátorodott és úgy viselkedett, mint annak idején. Hiába volt minden óvatosság távolságtartás, néha az ész kétségbeesett kiáltozása helyett, ami megfélemlít és nyugtalanít inkább a nyugalmat sugárzó szív suttogását választjuk.