◊ 5.rész - Emlékek I.

5.rész

Emlékek 

I. A találkozás

- Te aztán jól bírod az alkoholt. – jegyezte meg Donghae csodálkozva.

- Annak idején sokat jártam ide. – kortyolt bele Lexine az italába.

- Mit takar az az „Annak idején”? – kíváncsiskodott a fiú.

Lexine abbahagyta az ivást, majd letette a pultra az poharat, és arca komoly lett.

- Régen. – zárta le ennyivel.

- Mennyire? – hajolt közelebb a fiú mire Lexine szúrós szemekkel nézett rá.

- Miért érdekel? – kérdezte a lány.

- Ugye nem? – hajolt el lassan a fiú és ijedten nézett rá.

Lexine arca kifehéredett a rémülettől. Féltette a kis titkát – mást már nem igen volt mit.

- Mi az? – remegett a hangja.

- Ugye nem egy vámpír, vagy akit 137 éve átváltoztattak?

Lexine sóhajtott egyet, majd homlokon ütötte a fiút.

- Hülye vagy?! Vámpír?! – mérgelődött, majd nyugodtan hátradőlt a székén.

- Huh… - sóhajtott a fiú megkönnyebbülve. – Már azt hittem ho…

- Igazából boszorkány vagyok. – szakította félbe a lány, mire Donghae szemei kikerekedtek és, mint egy robot, fordult lassan a lány felé.

- M-mi? – dadogott.

- Jó hülye vagy ha elhiszed. – mosolygott a lány, majd újra kortyolt egyet.

- Most akkor…

- Vámpírok, boszorkányok, vérfarkasok… ilyesmik nem léteznek. – nyugtatta a lány a rémült fiút.

- És szellemek? – hajolt közelebb, mire a lány levágta a poharat a pultra és fulladozni kezdett.

- Jól vagy?

- Persze. – mondta a lány két köhögés között, majd miután kiköhögte magát lassan a fiúra nézett.

- Természetesen, nem…. Azt hiszem.

- Akkor jó. Nagyon parázok az ilyesmiktől. – nevetett a fiú.

Lexine halványan elmosolyodott, majd lehajtotta a fejét.

Ha megtudná mi is vagyok valójában, többé szóba sem állna velem.

- Ő se kellett volna, szóba álljon velem… - motyogta az orra alatt a lány.

- Mondtál valamit?

Lexine megrázta a fejét, majd a poharat nézegetve elmélyedt. Elmerengett azon a napon….

„Ő az igaz?”

„Mindig egyedül van.”

„Kinek képzeli magát, hogy ilyen nagyképű?”

„Ő az a ribanc?”

„Szánalmas.”

„Hogy is hívják? Lexine?”

Mindenki összesúgott a hátam mögött. Kritizáltak, sértegettek lenéztek. Nem voltak barátaim és nem is vágyakoztam utánuk. Megszoktam a magányt, és ezzel együtt utáltam az embereket. Voltak kapcsolataim, de egy sem volt az igazi. Nem éreztem semmit, és egy idő után ráuntam. Nem akartam több fölösleges kapcsolatba belekezdeni. Fogalmam sem volt róla, hogy ezzel az elhatározással tönkre tettem mindent.

Emlékszem… Késő este volt. Ugyanebből a bárból tartottam hazafelé a sötét utcákon, mikor három srác zsebre dugott kézzel elém állt.

- Ő az? – kérdezte az egyik a másiktól.

Nagyon rémült voltam. Sose felejtem el azokat az arcokat. Az egyiknek cigi lógott ki a szájából, a másiknak meg volt egy tetoválás a vállán.

- Szerintem igen. Pont olyan szép, ahogy regélték. – mosolygott.

Megpróbáltam kikerülni őket, és nem foglalkozni velük, de az egyik megragadta a karom és visszarántott. A büdös cigi szagtól mindig felfordul, a gyomrom ahányszor rágondolok.

- Hova-hova?

- Nem hagynátok békén? – néztem rá mérgesen.

- Ó, nézd csak. – nevetett gúnyosan majd a másikra nézett. – A híres Lexine mérges.

- Undorítóak vagytok. – néztem rá fintorogva.

Arcuk komoly lett és mérgesen, megvetve néztek le rám. A cigi, ami addig az egyik szájában lógott a földön landolt. A szemek, amik addig szórakozva mértek végig, megvetettek. A kéz, ami a karomat szorította meglendült és az arcomon csattant.

Emlékszem… Mindenre az utolsó percig. Nem mutattam, de nagyon féltem. És nem volt senkim, akihez menekülhettem volna segítségért, vagy egy titkos megmentőm, akire számíthattam, hogy felbukkan a semmiből és a segítségemre siet.

Nem volt senkim és semmim. Most sincs…

Az arcomat fogtam miközben próbáltam a könnyeimet visszatartani. Erősnek akartam mutatni magam, ezért amint erőt kaptam kihúztam magam, és határozottan néztem a szemükbe újra.

És az egész kezdődött előröl. Megütöttek, megrúgtak, majd mikor már a földön feküdtem erőtlenül, a saját véremben ázva, nevettek rajtam.

„Kár volt egy ilyen szépségért.”

„Ha nem lenne ilyen nagyképű megúszhatta volna…”

„Nézd. A lány, aki mindenkit lenéz, most itt fekszik a saját vérében. Szánalmas ribanc.”

„Hogy érzed magad Lexine?”

Gúnyolódtak rajtam, és megaláztak, de én egy könnycseppet sem hagytam végiggördülni az arcomon. Nem akartam megadni nekik ezt az örömöt.

- Fejezzük ezt be. – mondta az egyik mitől összerezzentem.

Emlékszem… A hideg betonra, amin feküdtem a sötét ég alatt. A vérre, ami végigfolyt a kezeimen. Az arcokra és hangokra, amiktől rázott a hideg. A közeledő léptekre, amik akkora félelmet keltettek bennem, hogy inkább lehunytam a szemeimet.

De amire a legtisztábban emlékszem az az….

- Hé! – kiabált valaki. – Mit műveltek?!

Haragos léptek hangjától remegett a föld alattam és szorítást éreztem a mellkasomban.

Ütések hangját hallottam, kiáltásokét, esésekét, rúgásokét. Mikor lassan kinyitottam a szemem, láttam, ahogy a két alak vánszorogva elsiet. Viszont valaki ott maradt. Egy harmadik személy. Arcát nem láttam, nem volt erőm feljebb emelni a fejem. Mély levegőket vett, miközben kezét ökölbe szorította. Lassan odasétált hozzám, majd leguggolt és a szemembe nézett.

- Gyere. Segítek. – fonódtak karjai óvatosan körém, majd felemelt a hideg, vértől ázott földről. Gyenge, erőtlen kezeimmel a pólójába kapaszkodtam, miközben egy árva könnycsepp folyt végig az arcomon, csendben, észrevétlenül.

Hideg szél fújt, mégis olyan melegséget éreztem, amit addig soha. Sebeim fájdalomtól sajogtak, mégis úgy éreztem gyógyulok. Hálás voltam, meghatott és halvány boldogságot éreztem abban az elveszettség és csalódottságban.

Ha tudtam volna Micky, hogy az is csak a terved része volt… hogy az a két fiú a te bandádhoz tartozott és megterveztetek előre mindent… De nem tudtam. Honnan tudhattam volna? Szépen kiterveltél mindent ellenem, hogy belopd magad a szívembe, majd megölj. Nem is ismertél, mégis a halálomat akartad. Semmit sem tudtál rólam… Kegyetlen voltál. Most is az vagy. Gyűlöllek mindenegyes hazug szóért, amivel megbabonáztál…

- Reila? – szólalt meg Donghae, mire a lány felkapta a fejét. – Jól vagy? – kérdezte aggódva a fiú mikor meglátott egy könnycseppet végigfolyni a lány arcán.

- Persze. – mosolygott. – Miért?

- Hát… - mondta, majd átnyúlt a pult felett és óvatosan a lány arcához ért. Lexine összerezzent a gyengéd érintéstől, és a levegő a mellkasába szorult. Donghae letörölte a lány arcáról az árválkodó könnycseppet, miközben mélyen a szemeibe nézett. Furcsa érzés fogta el, mire elkapta a tekintetét és elvette a kezét a lány arcától.

- Bocs csak … - vakargatta a tarkóját szégyenlősen. – Úgy tűnt sírsz.

- Ja, nem. – ellenkezett a lány mosolyogva. – Csak eszembe jutott valami és… - gondolkozott el egy pillanatra. - Mindegy. Mennem kell. – Ugrott le a székről, majd hatalmas léptekkel elindult a kijárat felé.

- Várj! Reila! – kiáltott utána Donghae, de Lexine nem állt meg.

Kirohant a bárból, miközben egyik kezével az arcát takargatta. Félt attól, hogy újra megismétlődik, az ami évekkel ezelőtt történt. Nem akart újra olyan naiv lenni és megbízni bárkiben is. Inkább elszigetelte magát minden érzéstől, és azon az éjszakán, mielőtt visszatért volna börtönébe, kisírt magából minden érzelmet, ami még maradt benne. 

◊ 4.rész - Ész és szív

4.rész

Ész és szív

Reila teste lassan besétált a sötét várba. Tekintetét egy pillanatra sem emelte fel a földről. Lassan levette magáról a Donghae által kapott pulcsit, majd a kezébe szorongatva ment tovább. Lement a vár legmélyére, nyirkos, sötét lépcsőkön keresztül. Egy hatalmas rácskapuval találta szembe magát a sötét alagútban, ahol csak néhol világított egy-egy fáklya. A rács mögött egy kisebb szoba rejtőzött. Kezeit a rácsra tette, majd ideges sóhaj hagyta el a száját.

A kapu nem nyílik ki. Soha. Lexine szellemként közeledik a várba, így nincs szüksége holmi lakatokra vagy zárakra. Csak simán keresztül libeg rajtuk. De most nem szellem. Reila testében van és így a rácsok elég nagy akadályt jelentenek. Lexine lassan leguggolt, majd óvatosan a földre tette a ruhadarabot.

Visszasétált ugyanoda, ahol megszállta Reilát. Leült ugyanúgy a fal mellé, hátradőlt, majd becsukta a szemét. Nemsokára már látni lehetett, ahogy Lexine a saját halovány testében, feláll onnan ahol Reila ült.

A szűkös rácsok között Micky csak a rácsoknak dőlve ült és egy száraz falevelet elemezgetett, amit a szél a rácsok mögé fújt. Tudta jól, hogy csak akkor jut ki onnan amikor Lexine úgy akarja. Ellenkezni fölösleges.

A rácsok lassan halk morajjal süllyedni kezdtek, mire Micky felkapta a fejét és lepetten nézett körbe. Felállt, majd megvárta, míg a rácsokat teljesen elnyelte a föld.

Körbe nézett, majd eldobta az eltévedt falevelet és futólépésbe indult meg arra, ahol Reilát hagyta.

Mire odaért a lány már ébredezett és lassan kezdte kinyitni a szemeit. Mikor Micky meglátta, hogy Reila ott van megkönnyebbülve sóhajtott egyet.

- Hol vagyok? – pattantak ki Reila szemei, majd forgolódni kezdett.

- Üdvözöllek. – tárta szét karjait Micky. – A Pokolban.

- Meghaltam? – lepődött meg a lány.

- Még nem. – kacsintott Micky a lányra.

- Még?! – esett pánikba a lány.

- Készülj fel a legrosszabbakra. Oka van annak, hogy Lexine beengedett.

- Lexine?

- A halott ex barátnőm. – mondta olyan nyugodtsággal és természetességgel mintha épp bemutatkozott volna.

- Halott?!

- Ja, akit amúgy én öltem meg. – mosolygott gúnyosan a fiú.

Nem kerülgette a forró kását. Egyenesen kimondott mindent.

- Megölted?! – zavarodott össze egyre jobban a lány.

Micky sóhajtott egyet, majd odasétált a lányhoz, majd előtte leguggolt.

- Ez egy hosszú történet. Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el.

És jött a hosszú monológ, testvére haláltól kezdve egészen a vár létrejöttéig.

Nem tudom ki, hogyan reagálna arra, ha egyszer csak egy várban ébredne egy idegen fazon, aki azt mondja neki: „Üdvözöllek a hallott ex barátnőm által létrehozott várban, ami amúgy börtönnek is elmegy. Ja igen őt én öltem meg, mert ő tehet a testvérem halálról ezért bosszút álltam rajta de visszanyalt a fagyi, igen a csajszi itt van valószínűleg most is figyel minket, de ne ijedj meg ez tök megszokott dolog. Ja és valószínűleg mind a ketten meg fogunk halni. Amúgy mizu?”

Lexine már rég elsétált mire Micky Reilához ért. A földalatti kis szoba rácsai mögött állt és fogta szobája rácsait. Rab volt, annak ellenére, hogy szabad be és kijárása volt a szobából. Bús szemekkel nézte a kövekből kirakott földet, ami közt már kinőtt a sok gaz és gyom. Néha egy egy hideg szellő letévedt a földalatti kis rejtekbe, simogatni hosszú fekete haját. Kezeit lassan csúsztatta végig a rácsokon miközben leguggolt. Egyik kezével átnyúlt a rácsok között és a pulóver felé nyúlt vele, amiket nem rég a rácsok előtt hagyott. De hiába nyúlt felé, hiába érte el, megfogni nem tudta. Nem vihette magával. Nem lehetett vele. 

Lexine csak a vár részeit tudta mozgatni és az a pulóver nem tartozott az általa létrehozott várhoz. Nem tudta megérinteni.

Elérte nem foghatta meg, látta még sem érezhette, közel volt, még is messze. Olyan volt, mint Micky. Elérte, de nem érhetett hozzá, látta, de mégsem érezhette akár egy apró érintését sem. Közel volt, még is messzebb, a Holdnál is.

- Nem nyugodnál már le? – nézett kissé mérgesen Micky az idegesen fel alá járkáló lányra.

- Mondtál valamit? – állt meg a lány és nézett rá lepetten.

- Azt mondtam, hogy… - kezdte Micky, de mire befejezhette volna a lány újra járkálni kezdett. – Állj már meg! – kapta el a karját, mire a lány ránézett.

- Most mi van?!

- Idegesít a fel alá járkálásod!

- Akkor ne nézd! – kapta ki a karját a lány Micky szorításából, majd elviharzott.

Micky levegő után kapkodva a dühtől tette csípőre a kezeit és nézte, ahogy a lány elsétál.

- Meg vagyok áldva vele is…

Lexine már órák óta a szobájában toporzékolt arra várva, hogy Reila lecsukja szemeit, mély álomba szenderedjen, és, hogy végre „kölcsön vehesse” testét.

Mikor Reila már kidőlt a sok fáradtságtól, Lexine szinte azonnal kapott az alkalmon. Szinte porzott utána az út, úgy sietett ki börtönéből…

- Beszéltél tegnap Reilával? – oldalazott oda Mina Donghae mellé, miközben a pult mögött a poharakat rendezgették.

- Igen. – bólintott a fiú. – Miért?

- Napok óta nem tudom elérni. Nem veszi fel a telefont.

- Akkor figyelj. Lehet ma is belibeg majd az ajtón. – mosolygott Donghae.

- Milyen szép is lenne… - fintorgott Mina, majd az ajtóra nézett és látta, ahogy Reila sétál be az ajtón.

- Te jós vagy? – nézett csodálkozva Mina a fiúra.

- Mi? – kapta fel Donghae a fejét, majd mikor meglátta Reilát szinte látható volt, ahogy egy szivárvány vág át a feje fölött a boldogságot jelképezve.

- Reila! – kiabált oda Mina a lánynak, mire Donghae feje felett lévő szivárvány darabjaira hullt és mérgesen a lányra nézett.

- Ez most az én köröm! – lökte be a pult alá a lányt.

- Te meghibbantál?! – kiabálta idegesen Mina.

- Maradj már csöndbe. – nézett le Donghae a lányra miközben kínosan mosolygott.

Mina csak csodálkozva felvont az egyik szemöldökét, majd figyelni kezdett.

Donghae úgy csinált mintha nem vette volt észre a lányt, míg az határozottan a pult felé tartott, kezében a pulóverével. Hirtelen megállt a pult előtt mire Donghae lepettséget színlelve kapta fel a fejét és mosolygott rá a lányra.

- Oh, szia. Észre se vettelek.

- Tessék. – nyújtotta át a lány a pult felett a pulóvert.

- Ráért volna… - mosolygott kínosan Donghae, majd elvette a ruhadarabot és betömködte a pult alatti egyik polcra.

- Akkor… - hajolt meg a lány, majd hátat fordított és elindult a kijárat felé.

Donghae kirohant a pult mögül, majd szembeállt a lánnyal megállítva őt.

- Még csak most jöttél, hova sietsz?

Nem tudott róla, de minden egyes kedves mosolyával egyre mélyebb és mélyebben véste bele a nevét Lexine kő szívébe. Ezt a lány tudta jól, ezért az esze azt diktálta: Kerüld el. Ne nézz rá. Ne engedd közel magadhoz. 

De a szíve lágyan suttogta az ellenkezőjét: Nézz rá, mélyen a barna szemeibe. Engedd, hogy kedves szavakkal simogassa lelked. Engedd, hogy boldoggá tegyen.

- Én… igazából…. – keresgélte a szavakat és feltűnően kerülte a fiú tekintetét.

- Gyere, rendelj bármit, majd én állom. – fogta meg a lány kezét, majd a pulthoz húzta. Besietett a pult mögé, mire a lány is némi gondolkodás után felült az egyik székre, de fejét végig lehajtva tartotta. 

- Mit kérsz? – tenyerelt Donghae a pultra, hogy közelebb hajolhasson a lányhoz.

Végül a lány is vette a bátorságot, felemelte üres tekintetét és a fiúra nézett. Hideg, üvegszemei egy pillanatra ugyan, de megteltek színekkel, élettel. Megijedt ettől ezért néhány pillantás után elkapta a tekintetét.

- Neked mi a kedvenced? - kérdezte félénken.

- Hm… - nézte a plafont Doghae miközben gondolkozott. – A Grand Marnier.

- Az milyen? – nézett rá újra a lány.

A kínos légkör kezdett eltűnni, és nem okozz neki problémát, hogy a fiúra nézzen, miközben beszél vele.

- Ez a legismertebb francia likőr. Két féle van a konyak alapú és a finomszesz alapú. Melyik keltette fel jobban az érdeklődésed?

- Legyen a konyakos. – mosolyodott el a lány.

- Daebak… - ámult el a fiú. – Te tudsz mosolyogni is…

Abban a pillanatban a lány abbahagyta a mosolygást és tekintetét újra a földre szegezte.

- Szóval, ha akarlak mosolyogni  látni, az alkoholról kell beszélnem. – mosolygott gonoszan.

- Nem vagyok alkoholista! – csapott a lány a pultra és nézett határozottan a fiú szemébe.

Lexine természete lassan kezdett kibontakozni. Lassan de biztosan felbátorodott és úgy viselkedett, mint annak idején. Hiába volt minden óvatosság távolságtartás, néha az ész kétségbeesett kiáltozása helyett, ami megfélemlít és nyugtalanít inkább a nyugalmat sugárzó szív suttogását választjuk.

◊ 3.rész - Élők között

3.rész

Élők között

Reila felkavarta a levegőt jelenlétével, és Mickyt erős gondolkodásra késztette. Miközben a lány aludt, Micky idegesen járkált fel s alá. Lexinet már nagyon hívta a kinti világ. Saját vára rácsait szorította és bámult a messziségbe.

Végül, újra megjelent.

Lassan elindult Micky felé, majd mikor a fiú észrevette, megtorpant és felemelte a fejét.

- Mi ez az egész? – kérdezte Micky.

Lexin az alvó lányra nézett, majd tekintetét újra Mickyre szegezte. Halvány félmosoly húzódott arcára, majd hátat fordított a fiúnak és távolodni kezdett tőle.

- Lexine! – kiabálta Micky, majd utána indult.

A lány rohanni kezdett, majd egyszer csak megfordult. Kezét felemelte, mire magas rácsok emelkedtek ki a földből, bezárva Mickyt. A fiú a rácsokat rángatta, de azok meg se mozdultak. Mikor erre rájött, Lexinere akart nézni, de a lány már nem volt sehol.

Lexine, Reila elé térdelt, majd mosolyogva figyelte.

- Sokat vártam rád. – tette kezét a lány arcára. Érintése, olyan könnyű volt, mint a pihe, és olyan puha is. – Túl sokat. – lett erőteljesebb a hangja.

Mutatóujját az alvó lány homlokára tette, majd becsukta a szemét. Alakja egyre halványodni kezdett, míg végleg el nem tűnt. És mikor teljesen megszűnt, Reila felébredt.

Kinyitotta szemeit, majd lassan felállt és leporolta ruháját. Felemelte a kezét, majd ökölbe szorította, miközben elégedetten nézte.

Reila teste felébredt, de a lelke mélyen aludt még. Lexine átvette felette az irányítást. Visszatért az élők közé.

Egyre magabiztosabban sétált a kőfalak között, és mikor a kapuhoz ért, az hangos, nyikorgással kitárult. Lexine gonosz mosolyra húzta száját, majd kisietett a kapun.

- Már megint elkéstél. – jelentette ki a lány miközben a pult mögött a vizes poharakat törölgette. A fiú, aki abban a pillanatban rontott be az ajtón, levágta táskáját a pultra, majd besietett a pult mögé.

- Sajnálom. – bökte oda, miközben kapkodva ő is nekilátott a poharak törölgetésének.

- Miért késtél? – kérdezte a lány anélkül, hogy ránézett volna.

Csak álltak egymás mellett, a pult mögött és törölgették a poharakat.

Nem mellesleg azt sem árt megjegyeznem, hogy a bár ahol éppen járunk, egy egyszerű kis városban van, annak is a szélén. 

- Hát… - állt meg a fiú keze, majd erősen gondolkozni kezdett. – Találtam… egy… kiskutyát. Igen! – csettintett, majd a lány felé fordult. – És nem volt szívem otthagyni, ezért hazavittem.

- Donghae. – nézett rá a lány unottan, mire a fiú megszeppent.

- Nem szeretem, amikor hazudsz. – kezdte újra a poharakat törölgetni.

- Mina… - szólította nevén a fiú miközben könyörgően nézett rá, de a lány rá se hederített.

- Mindegy. – vágta hozzá a lány a törlőkendőt, majd kisietett a pult mögül, felkapta a táskáját az egyik székről, majd megindult a kijárat felé.

- Ya! Ya! – kiabált utána Donghae lepetten. – Ho-hova mész?! – csapta le a törlőkendőt a pultra.

- Találkozóm van! – fordult vissza Mina dühösen.

- Ohohhh… - kuncogott magában.

- Elmentem! – vágta be maga után Mina az ajtót, úgy, hogy az egész bár beleremegett.

- Ch. – mosolyodott el Donghae, majd folytatta azt, amit félbehagyott.

- Semmi sem változott. – forgolódott az utcákon Lexine.

Két év után, újra annak a városnak az utcáin járhatott ahol egykor.

Könnyekkel a szemében sétált a sötét utcákon, miközben halványan mosolygott. Azt, hogy örömkönnyek csillogtak a szemeiben, vagy inkább a fájdalom tükröződött bennük rejtély fedi.

Elméjében visított a gondolat: „Újra élni akarok!”

Mielőtt visszatért volna a sötét börtönébe, betért a kedvenc helyére, ahova élőként szinte minden hétvégén ellátogatott.

Mikor belépett lágy zene és  halovány fények fogadták.

Halottként egy kis időre újra érezhette, milyen is volt élni. Boldognak lenni. Úgy mosolyogni, mintha semmi sem számítana. Melyik holt léleknek ne hiányoznának ezek az érzések?

A bosszúvágya új szintre nőtté fel magát.

„Én már nem érezhetem ezt a saját bőrömben. Ez nem az én testem. Csak az érzések az enyémet, de azt még a halál sem veheti el tőlem. Nem adom meg neked Micky a lehetőséget, hogy ezt valaha újra érezd, amikor én miattad nem tehetem!”

- Reila! – lépett oda valaki Lexine mellé, mire a lány értetlenül nézett rá.

- Remélem nem haragszol nagyon, azért ami történt. – mosolygott gonoszan a férfi.

Lexine csak felvonta az egyik szemöldökét miközben az agya azon kattogott, hogy mit kéne, válaszoljon, hogy ne legyen baj belőle.

- Felejtsük el. – fordult el a lány s akart eliszkolni de a férfi megragadta a karját és visszarántotta.

- Ne siess annyira!

- De sietek. Mennem kell! – próbált szabadulni, de nem járt sikerrel.

- Reila! Aggódtam ám érted. – hallatszott hangjában a gúny. – Úgy elrohantál, hogy féltem vissza se jössz.

- Eressz el, ha kérhetném. – nézett rá Lexine unottan, majd kirántotta a karját a férfi szorításából.

- Ugyan cica, ez nem jellemző rád. Megsértődtél, amiért dobtalak? – gúnyos hangnembe beszélt még mindig.

Csak játszadozott a lánnyal. Lexine felkapta a fejét a „dobtalak” szóra. Ha valaki, hát ő tudja milyen érzés csalódni abban, akit a legjobban szeretünk. Nem csak Micky-re haragudott. Az egész világra, az összes férfira.

- Oh… csak nem tényleg haragszol_?

Lexine szembefordult a férfival, majd a következő pillanatban a keze már az arcán csattant.

- Ugyan, dehogy! – mondta pimaszul.

A férfi félig lepetten és félig dühösen nézett a lányra miközben piros arcát fogta. Lexine elsuhant mellette, majd elindult a pult felé. Úgy közlekedett az emberek között, mint egy szellem. Nem hívta fel magára a figyelmet, nem ért senkihez, mintha ott se lett volna. Szinte észrevehetetlen volt. De mindig ott van az az egy személy, aki, ha mások számára láthatatlanok is vagyunk, ő észrevesz minket.

És az, hogy nekünk ez jó-e vagy sem, majd csak később derül ki.

Leült a pulthoz, majd felkönyökölt, arcát takargatva, lesütött szemekkel.

- Mit adhatok? – kérdezte meg Donghae a lányt.

Lexine felkapta a fejét, majd lepetten a fiúra nézett.

- Őő… egy kólát kérek.

- Rendben.

Miután a fiú elfordult, Lexine felsóhajtott majd körbenézett és újra az arcát takargatta. Nem akarta, hogy még több olyan ember észrevegye akik ismerik Reilát. De azok a szőke fürtök elég feltűnőek voltak.

- Tessék. – tette le Donghae a kólát a lány elé.

- Köszönöm. – válaszolt Lexine majd lassan megölelte kezével a poharat és forgatgatni kezdte, miközben bámulta.

- Láttam mi történt. – szólalt meg Donghae majd nekitámaszkodott a pultnak.

- Tessék? – emelte rá a tekintetét a lány. – Hogy-hogy?

- Úgy, hogy van szemem. És látok is vele. Meglepő, igaz? – vonta fel az egyik szemöldökét.

- Aish… - hajtotta le a fejét Lexine. – Inkább visszamegyek. – ugrott le a székről, épp mikor Donghae már szólásra nyitotta száját.

- Várj, és a kólád? – kiáltott utána.

- Idd meg nekem nem kell. – kiabálta Lexine anélkül, hogy visszanézett volna.

- Ya!

- Mi az? – fordult vissza Lexine.

- Így akarsz elmenni? – mutatott az ajtó felé Donghae. – Nagyon hideg van kint, te meg egy szál pólóba vagy.

- Tök mindegy. – vont vállat a lány, majd újra elindult.

Donghae lehajolt a pult alá, kivette onnan, amit akart majd a lány után sietett. Néhány lépésnyire a kijárattól megragadta a lány karját mire az lepetten nézett rá.

- Tessék. – nyomott a kezébe egy pulcsit.

- Nem kell kösz. – nézett rá a lány.

- Ugyan. – erősködött Donghae. – Majd holnap visszahozod!

Lexine vállat vont, majd magára vette a pulcsit és a fiúra nézett.

- Akkor, ha nem haragszol… - akart elfordulni, de Donghae elé ugrott.

- Párszor láttalak már itt. Mina barátnője vagy, igaz? – mosolygott a fiú mire Lexine csak unottan nézett rá.

- Mina nem mesélt rólam? – kerekedtek ki a szemei. – Donghae. A nevem Donghae! Így se rémlik semmi?

- Sajnálom. Rossz a memóriám.

- Aish. – vakargatta a tarkóját Donghae. – Téged, hogy hívnak?

Lexine felsóhajtott, majd zsebre vágta a kezeit.

- Le… - indult neki nagy lendülettel, de elakadt. – Reila. 

◊ 2.rész - Kétélű kés

2.rész

Kétélű kés

Késő este, egy fekete autó száguldott végig az utakon, felkavarva az esti csendet, ami a városon ült. Az autóban ülő lány a kormányt markolta miközben könnyivel küszködött és tövig taposta a gázt. A száját harapdálta idegességében és könyörtelen szavak visszhangzottak a fejében.

- Idióta barom! - kiabálta, majd még jobban rátaposott a gázra.

Ismeretlen utakra hajtott, ahol ismeretlen tájakat látott, de nem foglalkozott vele. Mérhetetlen dühtől és bánattól vezérelve hajtott a végtelenségbe. Vagyis inkább, a végzete felé...

- Lexine... Beszéljünk. - mondta Micky miközben a várfalak között sétált.

Fejét lehajtva, csak néha az égre emelve ment a szokásos utakon, miközben kezét végig simította a nedves és durva felületű kőfalakon.

- Lexine... - emelte megint a sötét égre tekintetét, de nem jött válasz.

A várfalak mögött élni...

Felért azzal, mintha megszűntél volna létezni. Az olyan dolgok, mint az éhség érzet, szomjúság... ezek mind megszűnnek. A várfalak mögött...

Semmivel sem vagy több mint egy szellem. Nem élsz, csak egyszerűen vagy. Létezel, mert meghalni nem lehet.

- Vagy meghalsz, vagy itt leszünk mind a ketten, az örökkévalóságig. - sétált mögötte a lány.

Bosszús szemei vérben forogtak, léptei mégis olyan könnyűek voltak, mint a pihe. Bármennyire is nagy volt a bosszúvágy, a düh, a csalódottság, azért néha napján, amikor láthatatlanul figyelte Őt, néhány kósza gondolat végigfutott az agyán.

"Milyen lenne újra érinteni őt?"

"Tényleg semmit sem érzett irántam?"

"Újrakezdhetnénk?"

"Bárcsak hazudnál megint nekem olyan szép szavakat...."

Meglágyult tekintete minden mozdulatát követte a fiúnak. Néha olyan hűséggel figyelte, hogy az ember azt hinné, nem düh uralja a lányt, hanem egy reménytelen, megszállott szerelem.

Lassan követte őt, majd a pillanatnyi gyengeség eluralkodott rajta. Lassan felemelte a kezét, és Micky felé kezdett nyúlni vele. Micky csak ment tovább, mit sem sejtve arról, hogy a lány kinek nevét mindennap kiabálja, mögötte megy és lassan felé nyúl.

Szelíd, ragyogó szemek nézték a fiú hátát, mintha nem is egy szellem, inkább egy angyal szemei nézték volna. Aztán a hirtelen feltámadt szél megállította a lányt. Micky csak ment tovább a süvítő széllel szemben, de a lány megállt, miközben a hatalmas szél belekapott a hosszú fekete hajába, és szakadt hófehér ruhájába. Kezét lassan leengedte maga mellé, majd hátat fordított Micky-nek.

- Eljött az idő. - suttogta, mire hatalmas viharfelhők gyűltek a vár fölé.

Egy halvány, sejtelmes félmosoly, és az angyali lány ki szerelmét hiányolta...

Eltűnt.

Az autó félreállt az út szélén, majd a motorzúgása, ami a csöndbe hasított elhalkult. A benne ülő lány a kormányra hajtotta homlokát és sírni kezdett. Dühösen szorongatta a kormányt miközben fájdalmas kiáltásai alig hallatszódtak ki a kocsiból.

- Aishh! - emelte fel a fejét, majd csapott a kormányra.

Kiszállt az autóból, majd bevágta azt maga után. A fejét fogva sétálgatott az autója körül miközben könnyeitől alig látott bármit is.

Szerintem mind ismerjük azt az érzést, amikor annyira dühösek vagyunk a világra, hogy egyszerűen semmit sem érzékelünk magunk körül...

Hirtelen megtorpant amikor, a sűrű köd mögül hatalmas fekete tornyok kezdtek a magasba emelkedni. Szemei kikerekedtek, és szinte levegőt is elfelejtett venni. Már szinte teljesen látszott a hatalmas vár a köd ellenére is mikor a lány megfordult és a kocsijához lépett. Rátette a kezét az autója ajtajára, majd megfagyott. A kíváncsiság felülkerekedett a félelmén.

Újra a várra nézett, majd nagyot nyelt. Lassan levette a kezét az autójáról, majd elindult a vár felé. Fekete, baljós felhők takarták a kék eget, amik a vár felett különösen sötétek voltak. Néha megvilágította őket egy fénylő villám, amit egy halkabb moraj követett. A lány léptei alatt recsegtek az elszáradt ágak.

Lassan, óvatosan közelítette meg a várat, miközben a kósza ágakat hajlítgatta, amik az útját állták. Mikor a vár elé ért, a hatalmas kapu, amit benőtt a gaz, lassan, nyikorogva kinyílt.

Fogalma sem volt arról, hogy ha belép azon a kapun mi vár rá. Hogy mivel jár az, ha ő beteszi oda a lábát. A hatalmas kapu, ami akkor magától kinyílt neki és beengedte, többet nem fog kinyílni. Nem fogja kiengedni onnan...

De honnan tudhatta volna ezt?

Egy darabig nézte a hatalmas tátongó kaput. Azért érezte, hogy valami nincs rendben. A kapuk nem szoktak csak úgy maguktól kinyílni. Egy kis hangocska halkan ugyan, de suttogta, hogy: ne menj.

Végül pár perc tétovázás után belépett a kapun. Tett pár lépést a vár belsejében, majd a kapu hirtelen zajjal bevágódott utána. A lány hátrafordult ijedtében, majd a kapuhoz rohant, de hiába rángatta az nem nyílt ki.

A hatalmas zajra Micky is megtorpant, és a hang irányába fordult. Tekintete értetlenül fürkészte a tájat, majd kezét elvette a falról és elindult a hang irányába.

Lexine nyugodtan sétált a lány felé, aki kétségbeesetten rángatta a kaput. Mögé sétált, majd hideg, baljós szemekkel figyelte őt. Lassan felemelte a kezét, majd a lány szőke fürtjeihez akart érni, de keze átsiklott testén. Elmosolyodott, majd leengedte maga mellé a kezét.

- Üdvözöllek. – mondta, mire a lány megdermedt. Egész testében remegni kezdett, majd félve megfordult, de…

Nem volt mögötte senki.

Legalább is olyan, akit ő is láthatott volna.

- Reila. – nézett mélyen Lexine a lány szemeibe kiolvasva a nevét.

Elképesztő mikre képesek a szellemek, ugye?

- Hol vagyok? – suttogta maga elé a lány, remegő ajkakkal.

Az ég hirtelen dörögni kezdett, majd hatalmas villámok nyúltak le az égből a föld felé.

Reila ijedtében az ég felé kapta a tekintetét, majd körbe nézett. Végső kétségbeesésében rohanni kezdett az ismeretlen felé. Lexine utána fordult, majd egy halvány fél mosollyal nézte, ahogy a lány eltűnik a falak mögött. Lassan felemelte a fejét, majd a sötét égre nézett. A szél feltámadt, és rongyként játszadozott a lány ruhájával. Erre pillanatra várt két éve, de most, hogy itt van, már mégsem olyan édes a bosszú, mint amilyennek elképzelte.

Reila kétségbeesetten rohant a sötét falak között, miközben tenyerét néha a falra tette amikor megbotlott valamiben.

- Még is mi ez az egész? – mondta rémülten miközben csak rohant, nem is figyelte merre.
Arra ment, amerre éppen húzta a szíve. Végül…

- Mi volt ez? – szűkítette össze a szemeit Micky miközben még mindig a hang iránya felé tartott.
Nyugodtan lépkedett, amikor valaki hirtelen oldalról nekirohant. Micky a karjaiba zárta a lányt, aki már alig tudott magáról.

Karjai közt a lánnyal letérdelt a földre, majd a szőke haját kisimította arcából.

- Te ki vagy? – kérdezte lepetten miközben a lány arcát fürkészte.

Lexine pár lépésnyire tőlük, kezét a falra téve támaszkodott, és figyelte őket.

Tényleg nem volt olyan édes, a bosszú, mint várta. Eddig nem is tudta, hogy a kés, amit a kezében szorongat kétélű.